.pedig még csak kávéházban sem jártam. A házunkban viszont EGEREK!

Emberek! Hogy ezek milyen szemtelen, kis büdös jószágok!

Behúzódtak, vagy lehúzódtak a padlásról, fogalmam sincs, de tanyát ütöttek a gardróbban, a konyhában, az előszobában. Nagy naivitásomban azt gondoltam, ha kitakarítom a gardrobot és beteszem a cicát, majd kifogja nekem az egeret. Tudtam én azt, hogy nem egyről van szó? Dehogy tudtam. A cica csak kérte a megszokott tejadagot és követett engem. Aztán amikor magára maradt lesni kezdte a feltűnően mocorgó egérpajtást.(sokat) Ezt az üvegajtón át lestem. De nem fért be a szekrény alá, olyan kövér a drágám. Ezért vettünk egy egérfogót. Igen, a szürke műanyagot. De az olyan érzékeny, hogy egy moccanástól összecsapódik. Így jött az egérragasztótrutyi. Azzal sikerült fogni naponta egyet, 4 napon át. Akkor már nem volt illúziónk tovább, hogy mind elfogtuk volna őket.

Egy sötétszürke hátú, mezei napokig megúszott minden kirakott csapdát. A ragacsba nem ment bele, hiába raktuk az útjába, a méregzacskókat elejében meg sem szagolta. Szerintem a sarokból figyelt minket és pödörte a bajuszát vihogva.

Aztán tegnap este a férjem agyonütötte és megmutatta nekem, felismerem-e tetemében a nagyobb méretű mezei barátunkat. Határozottan állítom, hogy pont olyan és akkora volt, mint amit futni láttam a radiátor alatt. De, abban már nem vagyok biztos, hogy ez az egy volt belőle.

Csak remélem. Mintha ma már nyugi lenne.

Mintha...

Az enyém, bár nem egyedül birtoklom, csak az egyszerűség kedvéért nevezem így, az enyém jól belátható, bár ha teljesen kilevelesedik minden, vannak intimebb részei jócskán..

A kerítés barnára pácolt léckerítés, s ha a kapuban megállunk a végében, 50 méterre sorakoznak a málnák, a fekete ribizlik, fekete szeder, kökény és piros ribizli bokrok. A két kis sárgabarackra, amik szintén hátrébb álldogálnak, büszke vagyok, mert már 20-20 szem ékeskedik rajtuk. Azt hallottam többektől, hogy a nagyobbakon sincs több, mert az áprilisi éjszakák hidegében még virágzásban megfáztak.  Az enyémek megúszták. Hát ez a pár szem lekvárnak nem elég, de amit vártam tőlük, teljesítették.

A gyümölcsös részben, ahol meggy , szilva, körte és cseresznye is terem, egy-két kitermelt kiszáradt fa helye felszabadult. Ide csináltam egy kis konyhakertet. Megadtam a módját. Csacsifogat hozta bele, meg a virágokra, a fák alá a kiskocsi szerves trágyát, amit a tarack kiszedése után beforgattunk a földbe. Rengeteg takarmánytök bujkál mindenütt, mert a kecskék és a szamarak, akik a trágyát produkálták, sok tököt ettek.

Először azt hittem napraforgók lesznek, de ahogy növekedtek elárulták magukat. Kiirtom őket, mert nagyon erőszakos térhódításba kezdtek, no meg minek nekem az a sok takarmánytök. Egyet azért hagytam, megszántam, már csak Ninive miatt is.

A kapuból kissé balra tekintve és jobb felé pásztázva a tekintetünkkel, több búvóhelyet is biztosító növénykaréj látható. A kapu mellett a koszorúvirág (csak így népiesen), a kerítés mellett orgonák,  fordulva három fenyő, aztán mogyorók, az ívet alkotó szomorúfűz és végül az óriási jázminbokor következik. Ez utóbbi kissé összeér a vén diófával, ami már jobbra terebélyesedik, árnyékot adva a ház előtt lévő padon pihenőnek. E sűrűségbe beékelődik még két meggyfa is, valahol a fenyők és a fűz közé. Az az igazság, hogy elnyomják egymást a fenyők meg a meggyfák, így nem igazán formásak. Ültetéskor még nem gondoltunk erre annak idején. Apa sem gondolta, vagy így látta jónak nem tudom. Ő segített mindig az ültetésnél. Az idén már magunk is úgy ültettünk, ahogy tanította.

Biztosan fanyalognának az igazi kertészek, ha látnák a sok sűrűség miatti deformáltságot. Viszont én nem tudok semmit kiirtani, amíg él, amíg terem. A diófának már több száraz ágát levágtuk, nincs is közepe jóformán, mert kiették a hangyák, de eszébe se jusson senkinek kivágni. A dédnagyapám ültette, a dédikém is ült alatta, én is homokoztam a tövében és a gyerekeim is alatta pihentek a járókában, ide ülünk ki nyáron jó levegőt szívni. No, jó nem csak ide, hanem a fűzfa alá is, meg a meggyfákhoz is, aholl az asztalnál ebédelni is szoktunk. Meg vendégeskedni, ünnepelni érettségit, diplomát, szülinapot, házassági évfordulót.

Szóval nem az a kert az enyém, ami példaként állna a kertészeti magazinok lapjain, de mégis üdítő látvány. S a helyzet az, hogy még sok kihozható belőle.

Ezt találtam most, ami sajnos őszi.  A fűzfa sokkal nagyobb és összeér a szintén nagyobb jázminnal. No, majd ha kivirágzik, teszek ide képet róla.

A legújabb felfedezésem a majdnem szomszédunk kertje.  Azért csak majdnem, mert ha építeni akarna, küldene a Földhivatal egy értesítést, hogy a szomszédunk, ha öt házzal arrébb is, új fedelet szeretne húzni a feje fölé, én viszont nem tekintem igazán szomszédnak, mert várjunk csak:1..2..3...4 házzal lakik arrébb.

Évekkel ezelőtt, amikor ideköltözött a nyugdíjas tanárnő, még nagyon egyszerű kert lett az övé, de szép nagy területű. Aztán fogta magát és nádszövettel, vagy mi a csudával körbevette az egészet, még a kaput is.

A nénike, aki átellenben lakott mondta többször, hogy nem okos dolog így elzárkózni, mert egyedül lakik, s ki veszi észre, ha mondjuk rosszul lesz. Hát van ebben valami, bár eddig még nem történt efféle.

A pulija, akit Buksinak hívnak, kiugrált a nádszövetből jókora darabokat, de mostanra a tuják is megnőttek, így belátni nem lehet.

Pedig néha szívesen megnéztem volna, mert a réseken kukucskálva láttam, gyönyörű a kert. A tanárnő zárkózott, nem igen megy senkihez és őt sem látogatják. Csak a rokonai jönnek olykor. Anyukámékat mégis többször meglátogatta, (persze ez is ritkaságszámba ment), mert az én apám ha erre jött, sokszor megállt vele beszélgetni, ha kint dolgozott az utcafronton. Sportról sokáig elbeszélgettek. Anyukámmal is jót tudtak társalogni a kertről, gyümölcsökről. Kaptak tőle fekete szedret. Apukám a betegsége alatt többször kívánta meg ezt a gyümölcsöt.

Aztán egy pár hete, amikor a piacról sétáltam haza, kint volt éppen. Beszélgettünk sportról is kertről is. De főleg az utóbbiról. Akkor aztán gondolt egyet és behívott. A helyzet az, hogy ott tényleg mindenféle szépség megtalálható. Lilaakáctól a sok-sok fűszernövényig. S ami a lényeg, adott nekem fekete ribizlit, fekete szedret és néhány fűszerfélét is. Kemény beszédű, őszinte és nagyon jó a szíve. Buksi pedig már nem ugat meg engem.

Nem fogunk mi összejárni, de ha elmegy előttünk, mosolyogva köszön. Hozzánk viszont be lehet látni. Szeretem, ha tekeredik az emberek nyaka, amikor elmennek előttünk. Pedig még annyira nem olyan, amilyet én szeretnék.

A másik kert, amit gyerekkoromban megcsodáltam, egészen másféle volt. Abban az volt az érdekes, hogy nagyon keveset mutatott magából. Nem a kerítés és a kapu zártsága miatt, hanem a sövény miatt, ami a kerítés mellett belülről húzódott. Kíváncsi és fantáziáló gyerekszememnek csak a kaputól a ház bejáratáig húzódó utat beárnyékoló  dús lugas engedett némi betekintést. Ha benéztem, itt-ott elővillant a kert többi része.Virágzó rózsák, szelíd nefelejcssorok.

A lugas mindig meghittséget, védelmet, titkot jelentett számomra. Takar, elrekeszt, oltalmaz, de sejtet is. Néhol átengedi a fényt, ami vibráló foltokat táncoltat a kövezeten, kavicsbejárón, esetleg téglával kirakott úton.

A fenti kert még megvan, de valahogy nem azt jelenti számomra mint akkor. Gondozatlan, szabadon burjánzó. Ez lehetne jó is, de itt nem a növények szabadságának egészséges támogatása érződik, hanem a nemtörődömség. Vagy az öregség. A néni, aki ott lakik, már nem bír vele.

Fogadni mernék, hogy az örökösök el fogják pusztítani a lugas szabadon integető hajtásait.  Bár ne legyen igazam. Hátha mégis értő kezekbe kerül.

 

(szerettem volna valamit ide belinkelni, de ügyetlen vagyok...):

Mindig vonzottak a szép kertek. Gyerekkoromban kettőbe is bebámultam, ha arra jártam. Az egyikbe jő be lehetett látni, mert ritkás rácsú kerítése volt. A kapuja két téglaoszlop közé feszült. Kilincse kifényesedett a sok használattól.

Volt egy kis sziklakert benne, meg egy falatnyi tavacska, talán szökőkút is, bár lehet, csak most, utólag képzelem oda. Sok bokor, nagy lombú fa díszítette. Virágok is laktak benne, kisebb-nagyobb foltokban. Akkoriban még tetszett, hogy kerti törpe őrizte a sziklakertet. Ma már a sziklakert sem tetszik itt az alföldi homokban.

Egyszer eltévedtem emiatt a kert miatt. Úgy nyolc éves forma lehettem, amikor fellépésre kellett mennem az énekkarral. A kultúrház, második otthonom felé vettem az irányt( apu volt az igazgatója), de azon az utcán sétálgattam, ahol ez a kert volt. Nagyon ritkán jártam arra, mert nem esett igazán útba. Az időm még sok volt a műsorig, azért kerültem egy kicsit.

Álltam a kerítésnél és csak néztem a tavaszi díszben pompázó kertet, a dombocskát, a vigyorgó pirossapkást. Nem tudom már mit, de valami mesefélét képzeltem oda. Szinte láttam, alig tudtam elszakadni.

Persze éreztem, hogy eltelt az idő és elindultam sietve, de másik irányba. Úgy kétségbe estem, hogy csak lassan ismertem föl, merre is járok.

Végül aztán még éppen időben megérkeztem.

Ma végre elvittem az egyik osztályt kirándulni dupla természetismeret órán. Két hete is akartunk menni, de akkor esőre ébredtünk. Igaz ma hajnalban is kopogott a párkányon egy darabig, de mire a suliba értem, már tiszta volt az idő.

Meglátogattuk a pár km-re lévő erdőt (ami védett kincsnek számít országosan is).

Bicikliztünk, majd gyalogtúra következett. A tanösvény 3,5 km-s hossza nem volt megerőltető, ellenben gyönyörűnek bizonyult. Félúton leültünk a régi majálistéren pihenni és megbeszélni az addig látottakat. Meg persze játszani, inni, stb.

Ezen a téren tartották gyerekkoromban a majálisokat, ahová többször is lovaskocsival, énekelve, integetve vonultunk le a faluból. Aztán védetté nyilvánították és a faluban majálisozunk azóta. Jól van ez így, legyen csak védett.

Aztán elérkeztünk a tanösvény végére, ahol a gyerekek kitöltöttek egy látottakkal kapcsolatos keresztrejtvényt. Csapatban dolgoztak. Akik a tájékoztató tábláknál jól figyeltek, sikeresen dolgoztak. De valamennyit minden csapat tudott. Talán marad bennük néhány fontosabb fa, növény és állatnév.

Épségben hazaértünk. Csak arra kellett felhívni a figyelmüket, hogy jól nézessék át magukat otthon a kullancsok miatt. Még így is, hogy riasztót használtunk.

Hú, jobb lesz, ha én is eképpen cselekszem. A szúnyogok már amúgy is nagyon éberek voltak és szerteszét csipkedték szegény lábamat, mire észrevettem gyomlálgatás közben.

 

 

Nem jelentkeztem sokáig, mert annyira nehéz időszak van mögöttem, hogy meg sem próbáltam írni. Van amikor az embernek nincs szava, vagy "nincs több köve". Ahogy ezt Forrest Gump mondta.

De most itt vagyok, bár nem ígérhetek semmit.

A labdarózsa, amiről legutóbb írtam, kivirágzott. Annyira kicsi még, és mégis hat fehér labdát hozott. Megtámadták a tetvek, de én hősiesen küzdöttem ellenük. Végül elpusztultak a gazok.

Oktattam a cicámat, hogy ne a tövében hempergőzzön. Aztán az lett az egészből, hogy utána vágtam a kis ásót, mert csak ott rosszalkodott alatta.

Szeretem a kertet, az orgonabokrokat, akik most illatoznak éppen  teljes pompájukban.

A koszorúvirág most kezd fehér ruhát ölteni, a jázmin pedig szemérmesen jelzi csak, hogy pár hét és nászruhát ölt ismét.

Szereztem fekete szedret és fekete ribizlit is a piros mellé. No meg kökényt és málnát  is, hogy legyenek bogyósok bőven.

A levendula viszont nem kelt ki, így azt is földlabdával együtt vettem és ültettem a többi fűszernövény mellé.

Ma a saját kakukkfüvemből tettem néhány ágacskát az ételbe. Mennyei illata volt, ahogy főtt. Az íze? A többi fűszerrel együtt igazán szuper lett.

A múlt héten saját termelésű spenótból főztünk főzeléket. Apa, ha látta volna, csak húzta volna az orrát, hogy  "popejkaja...brrr" :)

Szeretek a kertben "pepecselni". Tavaly is így volt. A növények , a föld szaga gyógyítja a lelket.

 

 

 

...a kertből jöttem, jól volt ez a kis munka, a savanyodó levelek, meg a felllazított föld illata az orromban, hólyag a tenyeremen. Hiába no, gyenge a bőr rajta, remélem a képemen is. A megtisztított terepen levegőhöz jutott végre a kis labdarózsa, soványan, sárgulóban, de élve megúszta az őrült nyarat. De most majd gondoskodok róla, átrendezem azt a részt, táplálékot is hozok rá, megfordítom, megsímogatom százszor és beszélek vele, csak növekedjen nekem. Apám ültette még a tavasszal. Többször meggyengült közben, de csak mondta, hogy így most belerakhatjuk, jól beöntözzük, majd virágzik ez nekem szépen, csak ne felejtsem el ápolgatni. 

   De aztán Őt kellett ápolgatni. Annyira tudtuk, hogy ez volt az utolsó, amit ültetett.

 

...festett kavicsok a kezemben, finom színes vonalak, motívumok, egy öreg szemüveg az íróasztalon, a festékek, arany zselés tollak, nagyító, összegyűjtött képek a múltbéli fociról, olyan amin Ő is rajta, a kiszolgált papucs a kerti pad alatt, a fekete táskája, amivel Barcelonában is járt,  benne volt  a fürdőköpeny, szappan, fogmosóeszközök, wc-papír, fehérnemű, evőeszközök, szalvéta...aztán a kezembe nyomták, így mindennel tele...próbáltam behúzni a cipzárt, de a rohadék nem akart engedelmeskedni, sírtam, hisz majdnem elszakadt, láthatják...nem bírok vele, de mégis...a papírok, aláírások, meg kijelölni a napot, nem az ünnepek miatt az nem megy, pénteken nem jó, csak augusztus 24-én, hétfőn, majd meglátjuk, nem csak rajtuk múlik, mindenki pihen, megérthetjük, hosszú hétvége lesz, itthon választani kell, a sötétebbet, igen a vajszínű anyaggal, igen a rézfogantyúsat, az ajánlat buzgón hangzik, van benne párna is, meg tüll az arcára...., a betűket, igen az aranyosat, igen-igen zene is kell...majd mi kiválasztjuk, persze tiszteletes úr, jó lesz, ha megemlít mindent amit elmesélünk, csak ne túl hosszan, ne túl sokáig, csak szépen, csak finoman, óvatosan... milyen kicsi, milyen sovány és a bal arcán egy horzsolás, egy piros folt, ki ez itt, és hol a hangja, hol van a mosolya, a szeme huncutsága, a lelke...az Apám  Lelke, a halhatatlan Lelke?

No, akkor csapjunk a zagarak közé, vagy az lovak közé, ahogy tetszik. Mindegy, ha már olyan csapkodós kedvem kerekedett...

Nem akarom túl drámaira venni a hangulatot, mert bár tudnám felfogni drámaian, nem teszem. Talán mert nem is az, vagy mert nem akarom sajnáltatni magam. Meg egyébként is van bennem túlélő ösztön, örömtermelő képesség, vagy ahogy tetszik.

Ami a legfájóbb..., na itt vagyok gondban, mert nem tudom melyik a legfájóbb a három, vagy négy közül, ami leginkább nyomaszt. A lányom szakított, vagy szakítottak. Ez minden családban előfordul, de mi már úgy szerettük így együtt őket, mint jövendőbeli házasokat. Nem így történt. Látni a szenvedést, a lelkit...

Az apukám újra beteg, nem tudni ez most a négy év előtti folyományaként jelentkező betegség, de mindenesetre jókora ciszta éktelenkedik a máján, a tüdőn is van valami, meg fogyott is. De ami a legfájóbb, úgy érzem távolodik, lassan, de távolodik. Csendesedik. Én meg tépem a gazt, folyton a kertben, azt sem tudom mihez kapjak. Olyan mintha a nagyapáim, meg nagyanyáim ösztönével, munkakedvével, vagy munkabírásával, tudatosságával dolgoznék. Halomra hordom a virágokat és csak folyton ültetnék, meg kapálnék.. beszélek a fákhoz, leszedem a sodrott leveleket és szinte fáj, ha nincs piszkálnivalóm a kertben.

Aztán itt van az uram, akinek nincs munkája. Megrendelései ugyan vannak néhány hete, de az igazi munka hiányzik. Egyszer már alig bírtam "életet" lehelni belé...aztán most ő erősít engem. Faragni szeretnék, ytongot. Először csak egy madáritatót, ne a macskám vizét pocskolják szanaszét...

Illyés Gyula:

Egy mondat a zsarnokságról

 

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,

a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,

az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;

abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;

nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,

mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,

ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,

az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;

mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;

mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,

vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába

beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,

néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,

hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;

vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

 

 

A versgyűjtemény nyitó oldalára

Vissza a kezdőlapra

Nincs jobb szavam arra, ami történt ma velem. 

Éppen úgy mentem tanítani mint máskor. Abba az osztályba, amelyikről már írtam szeptemberben, abba az osztályba, ahol nem egyszerű még jelen lenni sem, nemhogy tanítani. Ennek ellenére meg szoktam oldani a gondokat. Van úgy, hogy nagyon nehezen, de megoldom. Segítséget nem kérek általában, mert az csak bonyolítaná az ott folyó munkát. Leginkább a megbeszélés-beszélgetés, vagy bizonyos elnézhető dolgok elnézésével, együttérzéssel dolgozom. Ennek ellenére nem sikerül mindig és mindent rögtön megoldanom. Vannak nehéz pillanataim, nem taglalom és nem is tagadom. 

Ma például játszottunk, mert már befejeztük a féléves tárgyat és ez volt az utólsó óra. Ám nehéz csendben játszani, nem is lehet, nem is kívánom el egy gyermektől sem, hogy a játék hevében suttogjon. Mozogtak, örültek, hangosak voltak, játszottak.

 Egyszercsak becsörtet az igazgató és helyrerak bennünket, úgy cuzammen. Sőt az óra végén még raportra is hív. Mondván, hogy azt hallotta én más órákon, a nagyobbakén is hasonlóan nem törődöm a renddel, fegyelemmel.

 Abba a helyzetbe kerültem, amikor szinte minden szó felesleges volt, csak  gúnyos mosoly volt a válasz. Annak ellenére, hogy pár napja is benézett, csak akkor éppen szép rendben rajzoltak, nem volt semmi baj. Emlékeztetvén erre azt válaszolta, hogy igen de úgy látta én ott ültem a tanárinál és olvastam. Igen, ez igaz, a gyerekeknek olvastam fel. Miután megbeszéljük a feladatot és elindul a munka, én szoktam felolvasni. Van amikor kapcsolódik a témához, van amikor nem. Természetesen nem egyfolytában olvasok, mert amikor már haladtak a munkával, segítenem is kell. Mindegy, nem magyarázkodom, tudom mit csinálok.

  Ez az egész az új igazgatóhelyettestől ered, aki nagyon menedzseli magát, nagyon új seprű és nagyon nem tett jót neki ez a kinevezés. A múltkor tévedett, amiben megalázva érezte magát előttem, most törlesztett. Ő volt aki panaszkodott rám, hogy nem birok azzal a bizonyos nehéz osztállyal, ami mellesleg az övé. Ez kiderült egyértelműen.

   A leszúrás utáni órán, amikor jót dolgoztunk, szépen, rendben, halljuk ám, hogy valahonnan erős zajok jönnek. Majd az igazgató hangja is hallatszik. Még a gyerekek is megjegyezték a történteket annyira feltűnő volt.

 Gyorsan igazolt az élet.  A szünetben nem bírtam ki, hogy ne tegyek egy egyszerű, de hatásos kis megjegyzést, amikor a főnökkel összefutottam a folyosón.

  Félek a holnapi naptól. 

...kívánom a legjobbakat az új esztendőre!

Azért kezdtem bele az írásba, az új blogba, mert szerettem volna veletek lenni, beszámolni, olvasgatni, beszélgetni.

De minden olyan zavaros körülöttem. Mint a nyúlós melasz, úgy vesz körbe a valóság. Néha a fejem búbja sem látszik ki, máskor nehezen, de úszom benne és még a jó levegőt is érzem.

  Mitől van ez?

   Az első és legsúlyosabb történet a férjemé, akinek továbbra sincs munkája. (másfél éve)

   Itt-ott akad némi megrendelés, de szabadon úszik, rendszeres és biztos jövedelem és elfoglaltság nélkül. Pénzünk még csak akad, hála a spórolásunknak, az előrelátásunknak, a szüleinknek. De nézni, amikor nem látja persze, mennyire mélyülnek a barázdák az arcán, mennyivel őszebb, mint egy fél éve, azt nehéz most szavakba foglalnom.

  A lányom? Nos ő egy újabb történet. Az élet cincálja rendesen. A párkapcsolat nyűgjei, a szakítások és békülések, a munkahelyváltások, a pénznélküliség. A szerelem él, bár a  rózsaszín felhők szertefoszlottak. Nem is baj, rendesen nem  lehet egy életet elnavigálni hályoggal a szemünkön.

  A fiam? Nos, ő maga a nyugalom szigete, a vidámság biztosítéka a családban.

   Én? valahol ott vagyok közöttük, bennük, feloldódva, tőlük függve.

   Annyi tervem van, de csak akkor tudok a megvalósításhoz hozzáfogni, ha viszonylagos nyugalom van körülöttem. Ha látom, hogy mindannyian jól vannak...legalább nagyjából.

 

 

 

Rakétával a seggemben rohangálok. Nálam már megkezdődött a karácsonyi visszaszámlálás.

Az ok pediglen, hogy mához egy hétre már nem leszek itt...dúdolhatnám ezt a nótát, de nem dúdolom, mert nem szeretem. Mához egy hétre kiállítani megyünk Erdélyországba, s csak huszonegyedikén jövünk haza. Akkor meg már csak a végső símítások jönnek. Addig még néhány ajándékot beszerzek, néhányat megcsinálok. Takarítás, beszerzések...jajj. Közben a suliban is hajrá van. Nyugodt készülődés? Ugyan! Pedig olyan jól esne.

Bár ma délután a gyerekekkel eléggé nyugodtan festegettük a diókat aranyra. Közben jót beszélgettünk. Bár veszekedtem is velük, hogy ne dobálják minden pénzüket abba a vacak italautomatába...de mindhiába. Sőt a végén még arra is rábeszéltek kóstoljam meg a vaniliaturmixot. Mondhatom nem esett jól. De olyan áhítattal kérdezték: ugye finom, hogy nem tudtam letörni őket. Csak annyit mondtam, túlzásba ne vigyétek. Elképzeltem, amint az unokájuknak elmesélik majd, nagy sóhajok közepette, milyen finom volt a turmix, s hogy a pohár  aljára ragadt cukrot ujjal kellett kikotorászni... de, hisz nekem is nagyon jól esett a pezsgőpor, amit a tenyerembe öntöttem és az ujjammal, amit előtte gondosan be kellett nyálazni, s hosszan pezsegtetni, nagy élvezettel eszegettem.

Most viszont nem időzhetek itt tovább, mert megyek dobozt festeni. Matrjoska (öten vannak) dobozok, ajándék lesz bennük.

 

Hol lent, hol meg fent...

Milyen címet adnál ennek a képnek? Az biztos, hogy ma így érzem magam, ilyenKÉPpen.

Mentem én már őszi erdőben , téli kopasz fák ágaiba akadozva , nyáron hűsölést keresve a lombok alatt, tavasszal illatok után vadászva szintén. Szeretem az esőt, ha frissít, a szelet ami hűsít.

A viharos, a süvöltő már nem barátom. Bebújik a nyakamba, tépi a hajamat, letekeri a sálamat. Mégis ez a mostani, ez a mai viharos, ez adott nekem ajándékot. Tekergett, borzongatott, sivított, aztán a lábam elé röpített egy pompázatos levelet. Valahonnan meglopott egy vörösben izzó repkényt. Mit tehettem volna, elfogadtam az ajándékot.

Mivel a régi blogomba továbbra sem tudok bejutni, hát csináltam egy újat. Nem, nem tettem meg mindent, csak forogtam és morogtam, meg egyszer-kétszer ide-oda írogattam, de semmi több.

Bizonyára szerkit kellett volna nyaggatnom, de nem volt kedvem. Akkor pedig magamra vessek.

Szóval itt vagyok és "boldogítani" fogok mindenkit, aki csak idetéved.